BLUE állat

                                                        Macska

                                                                                                                   A macska (más néven házi macska, tudományos nevén Felis silvestris catus) egy kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék (Felidae) családján belül, a Felis nem Felis silvestris fajához tartozik, a vadmacska alfaja. Ügyes ragadozó, több mint 1000 faj tekinthető a zsákmányának. Emellett meglehetősen intelligens, beidomítható egyszerű parancsok végrehajtására vagy szerkezetek működtetésére (illetve képes önállóan is kisebb feladatok betanulására) (Lásd: A macska intelligenciája).

Körülbelül 8000 évvel ezelőtt kezdett az ember társaságában élni, teljes háziasítása mintegy 4000 éve Egyiptomban történt.^[1]. Számos fajtája és színváltozata létezik. Csupasz és farok nélküli változatait is kitenyésztették. A macskák több mint százféle hangjel és testbeszéd segítségével kommunikálnak, mint például nyávogás („miaú”), csiripelés, dorombolás, fújás, morgás^[2]. A lovakhoz és más háziállatokhoz hasonlóan a macskák is képesek vadon élve fennmaradni. Az önállóan élő macskák gyakran kisebb kolóniákat alkotnak. Az állatvédők beszámolói szerint azonban hosszú távon csak igen kevés példány képes gazdátlanul életben maradni, többségüket elpusztítják a járművek, a ragadozók, az éhség, az időjárás viszontagságai és a betegségek. Ezért számos országban, köztük hazánkban is a macskák és más háziállatok elhagyása, illetve otthonukból való szándékos eltávolítása (bántalmazásukhoz hasonlóan) büntetendő^[3].

A macska sok kultúra legendáiban és mítoszaiban tölt be jelentős szerepet, az egyiptomiak, a kínaiak és a vikingek ősi történeteiben is szerepel^[4]. Általában tisztelik, de olykor becsmérlik is.

Tudományos osztályozás [szerkesztés]

A háziasítása előtti legközelebbi őse az afrikai vadmacska avagy líbiai fakómacska (Felis silvestris lybica)^[5].

Európai vadmacska (Felis silvestris)

Afrikai vadmacska (Felis silvestris lybica)

1758-ban Linné a házi macskának a Felis catus rendszertani nevet adta, 1775-ben Johann Christian Daniel von Schreber a vadmacskát Felis silvestris néven sorolta be. Jelenleg a házi macskát ennek alfajaként tartják számon; a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata értelmében a faj hivatalos neve azonban F. catus, mivel ezt Linné elsőként publikálta. A gyakorlatban azonban a biológusok a vadmacska példányait F. silvestris, a házi macska példányait pedig F. catus néven tartják számon. A Zoológiai Nevezéktan Közleménye (2003. március 31-én megjelent 60. kötetének 1. részében^[6]) 2027-es számú szakvéleménye alapján 17 meghatározott faj a vad fajok alapján nevezendő meg, amennyiben azok egyidősek a vadmacskával vagy annak háziasított formáival. Ennek értelmében a vadmacska neve F. silvestris, a háziasított alfajaié pedig F. silvestris catus (a F. catus továbbra is érvényes marad azokra a háziasított formákra, melyek más őstől származnak).

Johann Christian Polycarp Erxleben Anfangsgründe der Naturlehre (1772) és Systema regni animalis (1777) című műveiben Felis domesticus néven jegyezte fel a házi macskát. A Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata értelmében ez az elnevezés és változatai a Felis catus domesticus és a Felis silvestris domesticus habár gyakran láthatók, érvénytelenek.

Történelem [szerkesztés]

A macska háziasítása és története [szerkesztés]

A macska háziasítása rendkívül sokáig tartott, kezdete az ember letelepedésének időszakára tehető.

Egyre több bizonyíték kerül elő, melyek azt bizonyítják, hogy a folyamat már jóval előbb elkezdődött, mint ahogyan azt ma gondoljuk. Különböző maradványokat találtak Jerikó mellett, melyek korát 9000 évesre becsülik. Egy ideig nem volt bizonyíték arra, hogy ezek tényleg háziasított állatok lehettek, de egy francia paleozoológus, Jean-Denis Vigne és munkatársai 2004 áprilisában a ciprusi Shilloukambos mellett feltártak egy egykori kőkorszaki település temetőjében egy sírt, amelyben az eltemetett ember mellett egy macska csontjait is megtalálták^[7][8]. Anatóliában is találtak olyan, körülbelül i. e. 6000 táján készült szobrokat, amelyek macskával játszó asszonyokat ábrázolnak. Ezek alapján feltételezhető, hogy a macska háziasítása Elő-Ázsia területén már 9500 évvel ezelőtt is elkezdődhetett. Egy 2007-es DNS-vizsgálat eredménye szerint ősétől már 100-130 ezer évvel ezelőtt elvált, jóval korábban, mint azt a régészeti leletek bizonyítják, majd a termékeny félhold területén élő emberekhez szegődött, hamarabb, mint a kutya^[9].

Egy ókori egyiptomi macskaszobor, a Louvre múzeumból.

Az ókori Egyiptomból az ember és a macska közötti kapcsolatot igazoló első leletek (múmiák és írásos adatok) az Ó- és Középbirodalom közötti időszakban (i. e. 2000 körül) keletkeztek^[10][11], mikor a macska háziasítása már valószínűleg megtörtént^[12], ugyanis a „miú” és „mií” (avagy „imiú” és „imií” ^[13]) néven feljegyzett hím és nőstény macskákról nem derült ki egyértelműen, hogy vadállatok voltak-e. Kezdetben csak szent állatként – Básztet szent állataként – tisztelték őket (elpusztításuk halálbüntetést vont maga után^[14]) és saját kultuszuk alakult ki, később azonban már amiatt is tenyésztették a macskákat, mert magtáraiktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt a sivatagból betévedő kígyókat is. A macskakultusz erejét jól példázza az az i. e. 525-ben lezajlott hadjárat, mely során II. Kambüszész, perzsa király meghódította Egyiptomot, miután Pelusium ostrománál katonái fedezéséhez élő macskákat (és más szent állatokat) használt fel, mivel rájött, hogy emiatt hadseregével az egyiptomiak nem lesznek hajlandók harcba szállni^[15]. (Megjegyzendő, hogy Perzsiában, ahol ez idő tájt a macskákat nem kedvelték különösebben, a muzulmán hit elterjedéséig a kutya számított szent állatnak, bár a fekete macska ezután is a gonoszságot szimbolizálta.) Szicíliai Diodórosz is feljegyzett egy Julius Caesar idejében történt esetet, mikor a feldühödött tömeg végzett egy rómaival, aki véletlenül megölt egy macskát.

Közvetett bizonyítékok alapján valószínűsíthető, hogy az ősi Egyiptom szent macskáinak egyenes ági leszármazottai napjainkban a kenyai Lamu szigetvilágában élnek^[16]. A közvetett bizonyítékok: a hasonló testfelépítés, az archeológiai bizonyíték az évezredes élőhelyekre vonatkozóan, a Lamu és Egyiptom között zajlott vörös-tengeri kereskedelem és a szigetek genetikai elkülönülése.

Számos kínai rajz bizonyítja, hogy a Távol-Keleten már i. e. 1500 körül ismerték a macskát, mely az Egyiptommal ősidők óta kapcsolatban álló^[17] Indiából kerülhetett oda, ahol vallási ceremóniáknál kapott fontos szerepet. Kezdetben a gazdagok státusszimbóluma volt, majd a későbbiekben az értékes selyem kártevőktől való megvédéséhez használták fel. Japánban a szent iratok megóvásában nyújtott segítséget.

Az ókori görögök és rómaiak az egyiptomiakhoz hasonlóan nagy tiszteletben tartották őket. Habár Európában már az i. e. 5. században megjelentek a macskák az Itáliai-félszigeten létrehozott görög Magna Graecia tartományban^[14], viszonylag későn, az 1. században kezdtek elterjedni az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező állatok, melyek génállományát a későbbiekben az európai vadmacskával történő kereszteződés gazdagította^[18]. Egyiptomból az akkortájt féltve őrzött macskák első példányait a görögök csempészték ki, és mire a fáraó csapatokat küldött a visszaszerzésükre, már megkezdődött az állatok terjesztése (a föníciaiak részvételével) a Földközi-tengeren keresztül. Britanniába (ahogy Pannóniába is), az első példányokat a rómaiak vitték be, akik számára az eleinte luxusállatként tartott macskák a szabadság és a függetlenség jelképévé váltak.

A kora középkorban a macskák Európa-szerte elterjedtek, mivel egyértelműen hasznosnak bizonyultak a földműveléssel foglalkozó területeken és a városokban is. A 9-10. század táján élt walesi uralkodó, Hywel Dda (avagy Jó Hovel) még törvényben tiltotta meg a macskák bántalmazását és elpusztítását (amellett, hogy árukat is meghatározta). Ekkortájt Angliában a ritka és értékes macskák még az udvari nemesség hölgytagjainak társállataiként éltek. A későbbiekben azonban a keresztény egyház a sátán képmásának, valósággal a gonosz megtestesülésének kezdte tekinteni őket, és híveinek a macskák megkínzását és megölését javasolta. Azt is hirdették, hogy a boszorkányok éjszaka macska alakját öltik magukra. 1484-ben VIII. Ince pápa pogány állatoknak kiáltotta ki őket, és ezzel hivatalosan is megkezdődött az évszázadokon át tartó üldözésük. Számuk gyors ütemben csökkent, ennek hatására az egerek és a patkányok óriási számban elszaporodtak, és egyúttal ez tehető felelőssé a járványok, köztük a fekete halál, azaz a pestis megjelenéséért is^[19].

A tengerészek ebben az időszakban is kedvelték őket, az angol haditengerészetnél például bekerültek a legénységi állományba. Úgy vélték, hogy szerencsét hoznak gazdájuknak, és megmutatják a kedvező szeleket. Saját nyelvükben gyakran megjelenik például a cicamancs, ami gyenge szellőt jelent. A hajókon, a 15. és a 18. század között a világ összes tájára eljutottak, köztük Új-Zélandra is, ahol helyrehozhatatlan pusztítást végeztek az őshonos, röpképtelen futómadarak körében.

A kor haladtával az emberek egyre jobban felismerték hasznukat, tartásuk ismét természetessé vált. A 19. században még mindig akadtak olyan könyvek, melyek rossz színben tüntették fel a macskákat. Tudatos tenyésztésük kezdete is erre az időszakra tehető. 1871-ben került sor az első európai macskakiállítás megrendezésére, a londo

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat